Kezdődött tehát minden múlt pénteken délután a Keletiben. A magyar vonat, ami Velencéig vitt, kedélyes nosztalgia vonat volt, már amennyiben valakinek jó emlékei vannak a kádári Magyarországról. Hangulat-teremtésnek álljon itt egy "csehtamásos" "étkező kocsi"...belátjátok, hogy nem lehetett kihagyni...

Az út még annyiban is időutazás volt, hogy mivel Horvátországon és Szlovéninián mentünk keresztül, kutyás-zseblámpás határőrök néztek be minden zúgba a határokon, és éjszaka háromszor is elkérték a papirjaimat. Kiskoromban pontosan ez történt velünk, mikor a szüleimmel egész kiállításokkal megrakodva Franciaország felé vonatoztunk. Emlékszem ahogy kábán kinézek különböző osztrák és német állomásokon, mars-csoki és coca-cola autómaták fénye jelzi: ez már "nyugat"! Milyen vonzónak tünt akkoriban... No, de elég a szentimentalizmusból,vissza a mába: reggel hét óra van, mult szombat, az alábbi kép a Velencébe vezető földnyelven készült.

Az alábbi hölgy kitartóan próbálta tartani az iramot, végül mi győztünk...

talán nem látszik ilyen piciben, biciglin ül. A következőkön már a Santa Lucia, távolban igéretes kupola sejlik...

Ugyanez a templom, de már az állomás előtti Piazzáról. A globális karvajtőke, ugyebár...

Velencében egyébként mindenki ujságot olvas, így reggel félnyolc körül:

vagy éppen vásárol...

Persze, már megint lebuktam, hogy ez a kép is egy vendéglátó ipari egység teraszáról készült. Jó, bevallom, rövid félórás sétámból ez már a második cappuccino. Mentségemre legyen mondva, az elsőt olaszosan (Tizi szigorúan kiokított, ha nem akarok nagyon gáz turistának látszani, nehogy le merészeljek ülni!) álva ittam meg egy bárpultnál, csak ezt a másodikat válaltam be, ilyen pária-módra, henyén ücsörögve...

Persze, egyáltalán nem ez lett volna a dolgom ebben a három órában. Eredetileg a velencei sikátorokat kellett volna felkutatnom, ahogy azt  Mihály is tette Szerb Antal szerint. Már a kezdő pár sorban övék a főszerep:

" A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal."

Meg is próbáltam utánnuk járni, de hiába: a reggeli napfény semmilyen misztikumot nem von köréjük, cseppet sem félelmetesek, sőt inkább vidámak. Biztos, hogy vissza kell majd jönnöm ide (persze amúgy is,azért az még egy magamfajta ellen-sznobbnak is kínos, ha két hónap alatt legalább 1-2 nap erejéig nem próbál körülnézni Velencében). Azt hiszem koraesti megvilágításban egész mást találok majd. Azért mutatok egyet a keresgéléseimből,nehogy azt mondjátok , csak beszélek össze-vissza, valójában pedig csak az állomáshoz legközelebbi kávézó teraszán vártam a csatlakozást...

Az imént eldörrent a déli ágyú-szó... Első nap terrorista támadásra gyanakodtam, de később utánna olvastam, és kiderült, hogy az Akadémia közelében lévő Gianicolo dombon minden délben elsütik az ágyút Garibaldi tiszteletére. Ez azt is jelenti, hogy fél napja ülök a gép előtt...azért mégiscsak rajzoló-festő volnék nem blogger... folyt.köv!