Távolabbi ismerőseimnek kissé beteges fixációnak tünik talán, elmagyarázni pedig elég hosszú volna, kezdődik ugyanis a legjellemzőbb okokkal: a gyermekkorral, akkori élményeimmel, hogy miért is kell nekem ebbe a városba  mindig, újra és újra visszamennem. Kicsi koromban szüleim többször kivittek Franciaországba, innen az akkori vasfüggöny mögül. Azóta képzelem Párizsba a paradicsomi szabadság állapotát. Jóllehet, az otlakók jórészt torkikg vannak vele, és amint lehet vidékre költöznek, engem, aki évenként mindössze pár hetet töltök ott, inkább felráz és inspirál az a pörgés,ami ott körül vesz. Feltöltenek kedvenc helyszineim; bizonyos galériák, könyvesboltok, kávéházak, és a város organikus nyüzsgése, lüktetése.  

Most azért van ennél egy gyakorlatibb okom is: tavasszal lessz a Kogart Galériában kiállításom, ahol részben a rómában készült aquarelle-jeim, pontosabban, az azok alapján csak eztán készülő olajképeim kerülnek a falakra. Azt gondoltam eljátszom ugyanezt a poént kedvenc metropoliszommal, Párizzsal, és persze saját városammal, Budapestel is.

Magyarán egy olyan kiállítást tervezek, ahol ez a három főváros jelenik meg előkészítő aquarelleken és nagyméretű vásznakon. Naná, hogy Pest marad majd mindennek a végére, mert annyira evidens...

Szóval teszek ide néhány párizsi aquarelle-t, amiket a multhéten csináltam. Egy hét alatt persze nem lehet annyit dolgozni mint egy kéthónapos római ösztöndíjj alatt, de legalább néhány vízfestményt sikerült összehoznom...

ez a magasmetró-kérdés nem hagy nyugodni, már évek óta... szerintem New York-ba sokkot kapnék...

meg hát a vasúti hidak, ugye...

Aztán ott vannak a Boulevard-ok, a jó távoli enyészpontjaikkal, valahogy olyan reménytkeltő érzés árad belőlük. Olyanok nekem, mint a pályaudvarok a sok csillogó sinpárral, aminek a soha el nem érhető, összefutni látszó végén ott sejlik a kibontakozás... Itt most két nagy nehézségek árán kivitelezett rajz következik, az egyik egén éktelenkedő tus-pacákból ez talán átérezhető. a rue de Rennes-en készült ez a két meló, rohanó emberek között állva, közdve, hogy ne sodorjanak el, és a félkezemben alig kivitelezhetően tartott aqurelle-tömböt és vizesedényt se borítsák fel...

Azért jártam nyugisabb vidékeken is. Alább az Ile de la Cité ( a Notre Dame szigete ) egyik hídja, a Pont au Double látható. Itt egy rablótámadás áldozata lettem, amúgy... Az történt, hogy festés közben a lábamnál heverő hátizsákomból egy vizsla kilopta az egyik pain au chocolat-mat,(nevezzük magyarul csokis párnának) és ezt egyáltalán nem érezte befejezett akciónak, később visszatért a másikért. Akkor azonban már résen voltam, és elképesztő lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, megvédtem jogos tulajdonomat...

Két embert sodort elém eddig a sors, akik pályám további alakulását jótékonyan gondolták befolyásolni, szinte ugyanavval a jótanáccsal... Egyikőjük, az alábbi kép modelje, Párizsban tanuló egyetemista barátnőm Judit, a másik mentorom pedig Tamás, barátom és keretezőm, mondhatnám legfőbb támaszom. A tanács úgy szól:használjak több pirosat, és legyen a képeimen több szép nő. A Deux Magots Kávéházban szerencsére bíbor szinűek a függönyök és a bőr kanapék, és azzal, hogy Judit hajlandó volt kicsit lasabban meginni a kávéját, a második feltétel is teljesült...

azt hiszem írok még majd egy bejegyzést, fölteszek pár jobban sikerült fotót, mára azonban csak ennyire futotta...