Új képek, kiállítások, emberek...

Akkor most visszatérek az eredeti koncepcióhoz: kaptok pár képet a kiállítás anyagából, kiegészítve néhány munkafotóval. Szokásom lefotózni egy-egy munka közti állapotot, amit néha legszívesebben úgy hagynék, ha nem lennék olyan gyáva... Ez volt az első kép amit még tavaly ősszel kezdtem el festeni, készülve a mostani kiállításra.

Végül ez lett. "Piazza Vittorio" 100x150 olaj, vászon 2011. Eredetileg a teljes nevén Piazza Vittori Emanuele-nek akartam címezni, de nállam járt egy kedves barátnőm, aki évekig élt rómában, mikor mutattam neki, ennyit fűzött hozzá: á, nem hívja senki "Piazza Vittori Emanuele"-nek, csak "Piazza Vittorio"-nak. Hát így...

hatalmas vihar készülődött... 

ez lett belőle... Gianicolo (vihar előtt) 100x150cm olaj, vászon 2011  

Az alábbi kép véletlenül kimaradt a kiállításból... egyszerüen lent felejtettük a pincében és csak a rendezés végén kerűlt elő...

címe: Hommage a J.Tardi (Rue de l'Aqueduc) 100x150cm olaj, vászon 2011

Azt hiszem a cím némi magyarázatra szorul... Jacques Tardi franci a képregény rajzoló. Ő készítette el Leo Mahlet detektívregényinek képregény adaptációját. Mahlet Simenon mellett a legfontosabb francia krimi író (ebbe most nem mennék bele, hogy a Maigret történetek mennyire krimik és mennyire szépirodalmi művek...). Hőse, Philipe Marlow francia megfelelője, egy Nestor Burma nevű magándetektív. Nyomozásai rendre Párizs külsőbb kerületeiben zajlanak, elhagyott villák, gyártelepek, vasúti hidak között. íme egy képkocka az említett rajzolótól:

Azért így már értitek, ugye?

És végül még két itthoni téma. Budapest, de csodás... 

"Bajcsy" 100x150cm oaj, vászon 2011

mindenütt jó, de...

Nappali műterem 50x70cm olaj, vászon 2010

Elvileg a soron következő bejegyzés már napok óta publikálva lenne, és saját kiállításom néhány képét, illetve érdekességképp, munka közbeni fotóját tartalmazná, ám az élet közbeszólt. A KOGART  meghívására ugyanis Budapesten járt a kortárs olasz festészet egyik legnagyobb, európai léptékkel mérve is legjelentősebb alakja, Alessandro Papetti. Méltatásául had jegyezzek meg annyit, hogy az ez évi Velencei Biennálé-n az olasz és a kubai pavilon kiállítója, és hogy legutóbb megjelent albumának tanulmányát az az Achille Bonito Oliva írta, akit az egész kortárs műtörténet írás egyik legnagyobb alakjaként tisztel.  Ez a találkozás végre módot ad nekem arra is, hogy a blog rövid leírásában szereplő vállalásomat - nevezetesen, hogy saját munkáimon kívül, legkedvesebb kollégáimat is bemutatom, ha épp mód és alkalom nyílik rá - végre első alkalommal teljesítsem.

Alessandro-val kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy személyes útkereséseim, egész pontosan, a grafikáról a festésre való áttérés, illetve az ezzel együtt járó tematikai váltás egyik legfontosabb előidézője volt a munkásságával való találkozás. Ez abban az időben történt, mikor párizsi útjaim évente többszöri rendszerességgel ismétlődtek, és minden egyes alkalommal katalógusokkal, albumokkal tértem haza, olyan művészek munkáiról, akik az akkoriban bennem munkáló kérdésekre a legpontosabb választ adták. Ez kicsit így megfogalmazva fellengzősnek tűnik talán, de igazából pusztán arról van szó, hogy először kb. 8 évnyi rézkarcolás után, kezdtem érezni a műfaj határait, mind technikai értelemben, mind saját művészi továbbfejlődésemet illetően. Mi a fenét csináljon magával az a művész, akinek zsigeri kötődései vannak az európai művészet nagy avantgarde forradalmát megelőző művekhez, ugyanakkor meglehetősen nehezen tudja magát elhelyezni a ma jellemző média-művészeti, konceptuális, stb. környezetben? Erre a kérdésre találtam többeken - mint például Csernus Tibor - keresztül azt  a választ, hogy újra kell értelmezni az európai festészet figuratív, leíró hagyományát, tekintetbe véve azt, hogy gyakorlatilag ebben a szakmában már szinte mindent megcsináltak, és annak az ellenkezőjét is. Ezt a tényt azonban nem elbátortalanító tényezőként, épp ellenkezőleg, lelkesítő erőnek tekintem. Hiszen a hasonló alkatú művész, aki dafke az őt körülvevő valóságot szeretné megfogalmazni vászonra, papírra, rézlemezre, litográf kőre, vagy nem is tudom mire, személyes alkatától függően bármelyik stílus korszakot tekintheti kiindulási alapnak saját útjához. Csernus egészen direkten utalt egy egész periódusában Caravaggio-ra, Lucien Freud kapcsolódását sem nehéz felfedezni Schiele művészetéhez, és a sort még folytathatnám, de ez a bevezető már így is kissé hosszúra nyúlt...

Elég az hozzá, hogy valamikor a 90es évek végén, a Pompidou központ közelében véletlenül betévedtem egy galériába, ahonnan aztán alig bírtam kijönni, mindenesetre a galeristától sikerült elkunyerálnom az utolsó nála lévő katalógust az ott kiállító művészről. Hatalmas vásznakat láttam, nagyjából monokróm technikával megfestve. a képek tengerjáró hajók építését ábrázolták, valami egészen expresszív fogalmazással, széles alapozó ecsettel a vászonra hajigált gesztusokból álltak össze a képek, amelyek teljesen absztrakt foltokból, energikus suhhintásokból épültek föl, és kész állapotukban pontos, ugyanakkor elképesztő atmoszférájú lenyomatai voltak az ábrázolt témának. Illusztrációként íme az akkor zsákmányolt album borítója, és egy belső oldal.

Az eztán következő években elkezdtem gyűjteni Alessandro albumait, többet találtam a Rue de Seine, vagyis Szajna utcában található művészeti könyvesboltban, a Librairie Fischbacher-ben. Csak ajánlani tudom a helyet, mindenkinek, akit a kortárs művészet tendenciái érdekelnek. Alább közreadok néhány képet Alessandro Papetti munkáiról, hogy lássátok, mégis ki látogatta meg a magyar fővárost. Nekem mindenképp revelatív volt részben a technikai nagyvonalúság, részben annak felismerése, hogy az épített környezet és azon belül az eredetileg pusztán funkcionális céllal épített terek,térkomplexumok, épületek, milyen sajátos többlet jelentést, szinte misztikumot hordoznak magukban. Minderről persze már írtam a weboldalamon is, egyéb fórumokon is elmondtam, ha épp kérdezték, de Alessandro látogatása kapcsán muszáj voltam még egyszer megjegyezni.

Akármeddig folytathatnám még a képek posztolását, rengeteget mentettem le a gépemre, de inkább nézzetek utána, sok mindent lehet tőle találni a neten. Inkább mesélek röviden személyes érzéseimről a művésszel kapcsolatban, most hogy már eltöltöttünk pár napot sétálgatva, témát keresve és hogy a műtermemet is megmutathattam  neki.

Az első dolog, ami talán picit meglepő volt számomra, hogy egy egészen kis növésű emberről van szó. Bemutatkozásunkkor a KOGART Galériában az volt az első gondolatom, milyen fura, hogy ez az ember kb fele akkora, mint én, ugyanakkor egész kamion-oldalnyi olajakat fest, evvel ellentétben én 16 évig félívnél nem nagyobb rézlemezekkel babráltam... A másik lényeges hatás, a teljesen természetes, szinte egyszerű személyisége volt. Gyakran érzem úgy, hogy mi itt Közép-Európában, talán a hosszú elzártságunkból adódóan mindig túlgondoljuk a dolgokat, rettegünk attól, vajon éppen a jó úton járunk-e, nem épp ilyenebb-olyanabb dolgokat kéne csinálnunk. Magyarán állandó problémáink vannak saját önazonosságunkkal. Számomra üdítően hatott az a póztalan, allűrök nélküli egyszerűség, ahogy ezt az embert mozogni láttam. Azt hiszem érthetőbbé vállt számomra, hogy képeinek gesztusaiban semmilyen keresettség sincsen ( más kérdés a személyes manír, aminek veszélye minden művészre les, és amit időről időre le kell magunkról vetkőzni...) a megfestett témák egyszerűen megtetszettek neki, lefestette őket, ennyi. Mondhatnám egyfajta önigazolást láttam őbenne, én is pusztán hagyom, hogy ami velem szembejön, hasson rám, remélve, hogy magamon átöblögetve, többlet tartalommal ruházódik majd fel az adott téma. Persze meglehet, hogy teljesen félreértettem az ő motivációit, noha kivételes szerencsémre idegen nyelvként ő is franciául beszél elég jól, de az mindenképpen igaz, hogy hasonlóan az annak idején Csernusnál tett látogatásokhoz, Alessandro esetében is összeállt valami bennem az egész életművel kapcsolatban, amit nagyon nehezen értettem volna meg pusztán az albumait lapozgatva. Lehet hogy értelmesen mindezt megfogalmazni majd csak később tudom...   

Végezetül néhány kép Laura-val, feleségével nálam tett látogatásukról, az aztán Szentendrén tett kirándulásunkról, ahova Tizi is velünk jött (azt hiszem jól érezte egymással magát a három olasz, nekem mindenesetre nagy segítség volt...)

 Azért azt nem  mondanám, hogy semmi abszurd sincs abban, amikor olyas valaki ácsorog az ember műtermében, akinek a katalógusai évek óta a zongora tetején halmozódnak, és akire gyakran hivatkozom is "szakmázás" közben (értsd: nem feltétlenül józan állapotban, akár vendéglátó ipari egységben, más festőkkel,grafikusokkal való heves vita közepette...)

Olaszok egymásközt...

tényleg hideg volt,no...

..és végül a másnapi téma gyűjtésről az egykori budafoki papírgyárban, ahova én csak elkísértem őket, a szervezés  Noémi érdeme, a KOGART Galériából, a romos csarnonkokat mindenesetre négyesben jártuk be... (el ne felejtsem: köszönet Fantha György úrnak, aki végig kalauzolt bennünket!)

 munka közben...

Ezeket a fotókat a galériától kaptam...

 Műtörténészek egymás között, Pogány Gábor és Szabó Noémi, a galéria vezetője.

Ha az ember tudná, mennyire idióta pofákat vág, alkalmasint...nem is ez az első, no de a második...

no, csak hogy ne mondhassátok, hiú vagyok... az alábbiak már kevésbbé kínosak.

pár bevezető szó...

...majd elhangzik János megnyitó beszéde,

 és végül jöhet a bor meg a kollégák, barátok. Itt Kéri Imrével beszélünk pár szót a Kondor Béla emlék kiállításról. A bornak később szégyenletesen meghatározó szerep jutott, erről inkább hallgatnék, bár ez a bárgyú félmosoly már elég sokat sejtet... de tényleg csak egy évben egyszer...

 és olyan is előfordult, hogy valaki dedikáltatta azt az albumot, aminek ez az este tulajdonképpen a bemutatója volt (ez mindenképp azt is kellett jelentse, hogy előzőleg megvásárolta, nohát...).

Iszonyú rég nem írtam egy sort sem.. talán mert fél éve nem történt más, mint erre a kiállításra készültem... Most viszont több bejegyzést is írok majd a héten, végre, hogy egy picit nem dolgozom. Képek a megnyitóról, illetve a kiállítás képei. A most következő az első. Emmával együtt érkeztünk, a megnyitó előtt egy bő félórával. Nagyon-nagyon csinos volt a kisasszony, épp ezért a víz ivást nagyon veszélyes akciónak találtam. Ez, azt hiszem látszik...

Majd elfelejtettem: a képeket anyukám készítette.

Távolabbi ismerőseimnek kissé beteges fixációnak tünik talán, elmagyarázni pedig elég hosszú volna, kezdődik ugyanis a legjellemzőbb okokkal: a gyermekkorral, akkori élményeimmel, hogy miért is kell nekem ebbe a városba  mindig, újra és újra visszamennem. Kicsi koromban szüleim többször kivittek Franciaországba, innen az akkori vasfüggöny mögül. Azóta képzelem Párizsba a paradicsomi szabadság állapotát. Jóllehet, az otlakók jórészt torkikg vannak vele, és amint lehet vidékre költöznek, engem, aki évenként mindössze pár hetet töltök ott, inkább felráz és inspirál az a pörgés,ami ott körül vesz. Feltöltenek kedvenc helyszineim; bizonyos galériák, könyvesboltok, kávéházak, és a város organikus nyüzsgése, lüktetése.  

Most azért van ennél egy gyakorlatibb okom is: tavasszal lessz a Kogart Galériában kiállításom, ahol részben a rómában készült aquarelle-jeim, pontosabban, az azok alapján csak eztán készülő olajképeim kerülnek a falakra. Azt gondoltam eljátszom ugyanezt a poént kedvenc metropoliszommal, Párizzsal, és persze saját városammal, Budapestel is.

Magyarán egy olyan kiállítást tervezek, ahol ez a három főváros jelenik meg előkészítő aquarelleken és nagyméretű vásznakon. Naná, hogy Pest marad majd mindennek a végére, mert annyira evidens...

Szóval teszek ide néhány párizsi aquarelle-t, amiket a multhéten csináltam. Egy hét alatt persze nem lehet annyit dolgozni mint egy kéthónapos római ösztöndíjj alatt, de legalább néhány vízfestményt sikerült összehoznom...

ez a magasmetró-kérdés nem hagy nyugodni, már évek óta... szerintem New York-ba sokkot kapnék...

meg hát a vasúti hidak, ugye...

Aztán ott vannak a Boulevard-ok, a jó távoli enyészpontjaikkal, valahogy olyan reménytkeltő érzés árad belőlük. Olyanok nekem, mint a pályaudvarok a sok csillogó sinpárral, aminek a soha el nem érhető, összefutni látszó végén ott sejlik a kibontakozás... Itt most két nagy nehézségek árán kivitelezett rajz következik, az egyik egén éktelenkedő tus-pacákból ez talán átérezhető. a rue de Rennes-en készült ez a két meló, rohanó emberek között állva, közdve, hogy ne sodorjanak el, és a félkezemben alig kivitelezhetően tartott aqurelle-tömböt és vizesedényt se borítsák fel...

Azért jártam nyugisabb vidékeken is. Alább az Ile de la Cité ( a Notre Dame szigete ) egyik hídja, a Pont au Double látható. Itt egy rablótámadás áldozata lettem, amúgy... Az történt, hogy festés közben a lábamnál heverő hátizsákomból egy vizsla kilopta az egyik pain au chocolat-mat,(nevezzük magyarul csokis párnának) és ezt egyáltalán nem érezte befejezett akciónak, később visszatért a másikért. Akkor azonban már résen voltam, és elképesztő lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, megvédtem jogos tulajdonomat...

Két embert sodort elém eddig a sors, akik pályám további alakulását jótékonyan gondolták befolyásolni, szinte ugyanavval a jótanáccsal... Egyikőjük, az alábbi kép modelje, Párizsban tanuló egyetemista barátnőm Judit, a másik mentorom pedig Tamás, barátom és keretezőm, mondhatnám legfőbb támaszom. A tanács úgy szól:használjak több pirosat, és legyen a képeimen több szép nő. A Deux Magots Kávéházban szerencsére bíbor szinűek a függönyök és a bőr kanapék, és azzal, hogy Judit hajlandó volt kicsit lasabban meginni a kávéját, a második feltétel is teljesült...

azt hiszem írok még majd egy bejegyzést, fölteszek pár jobban sikerült fotót, mára azonban csak ennyire futotta...

Azt a nárcisztikus mindenségit... a művész má csak ilyen... De igazából Ziad ( multkor elfelejtettem megemlíteni a nevét ) tehet az egészről, mert azóta is szorgalmasan küldözgeti a fotókat...

Időközben hazaértem, és ahogy igértem, írok majd összefoglalókat a hazatéréssel, illetve visszanézve az úttal kapcsolatban, de most egy szinte véletlen meglepetésről számolnék be: a legutóbbi bejegyzés tárgyát képező rajz készításe közben készült néhány "work fotó" egy kedves szír úr keze által. Gondoltam közreadom, érdekes lehet, a korábbi bejegyzéssel összevetve...

Azt is mondhatnám, hogy itt a vége... Ez az utolsó rajz innen, Rómából. Holnap felülök ugyanarra a "frecciarossa"-ra (azt hiszem "vörös nyíl" a pontos forditás, olyan mint a franciáknál a "TGV") ami kéthónapja lehozott és most visszaröpit Velencébe, aztán pedig következik az éjszakai vonat egészen a keleti-ig... Már megint egy ön-remake (mármint az alábbi rajz), ismét a spanyol lépcső fölötti utca, viszont rajzolásközben egy kedves érdekldőtől megtudtam, hogy az épület, amely annyira megtetszett a "Palazzo Zuccari" nevet viseli.

Szerintem otthonról majd fogok még összefoglalót írni erről az időszakról, most csupán annyit jegyzek le, hogy nagyon gazdag két hónap volt, és rengeteg témával térek haza, ami igen lényeges, mert jővő tavasszal szeretnék egy nagy kiállítást a KOGART Galériában. Láthatóan témának nem leszek híján, csak időm legyen elég mindent feldolgozni... 

Végre (így két hónap után) találtam egy olyan helyet, ahol a kedvenc szintkülönbségeim jelentkeznek, mint Párizsban a Rue du Rome (milyen vicces...), illetve Pesten a Márvány utca. Ez a rész közvetlenül a Colosseum mögött van, ha kicsit kevésbé irtóznék a turistáktól, már rég rátaláltam volna a helyre...

Már nyolc körül lehetett, mire befejeztem, kicsit kevés volt a fény a fotózáshoz, valójában nem ilyen fakó...

Evvel most tényleg nem vagyok egészen megelégedve, de holnap visszamegyek. A Testaccio egy olyan negyed, ahol még nem jártam eddig. Persze minden negyed más, de ez végképp különbözik a többi római városrésztől. Engem erősen a Ferencváros épp felujjítás alatt álló részére emlékeztet: tüzoltó utca, haller utca környéke. Egész háztömbnyi bérkaszárnyák állnak egymásmellett, furán mediterán beütéssel.

Ahogy igértem, jönnek a szenek... Egyébként ez a két téma volt az amiről már a korábbi két aquarelle festésekor is azt gondoltam, ide még visszajövök szénnel. A Quirinale alagút melletti ház, illetve a vele szemben lévő utca.

mostantól néhány szén következik. pontosan még négy , épp ennyi papírom van... ez a Colosseum és a Vittorio Emanuele emlékmű közti út...

A hazaérkezés utáni első napok elteltek valahogy, igazából nehezen vettem fel a fonalat... Az első két napot az útleírások vitték el, aztán csak nagynehezen sikerült újra belelendülnöm. Az se motiválja az embert, hogy egésznap trópusi idő van. no, mindegy valahogy neki kellett állni, vissza mentem hát egy korábbi témámhoz, a Via de Monserato-ra...

Aztán ma délután úgyteveztem, hogy kimegyek mégegyszer a Via Appia Antica-ra, de már busszal. Aztán a buszon megláttam valamit, ami nagyon megtetszett.  A tér neve Piazzale Appio. A téma ami izgatott annyira szétterülő volt, hogy helyben nem tudtam feldolgozni, csak egy részét. A szokásos mániám a régi-új  egymás mellett...

Iszonyú hőség volt, a túző napon ültem, ugyhogy elég gyors rajz lett. csináltam viszont egy csomó fotót, aztán itthon egy szén kompoziciós vázlatot. Jó nagyban képzelem el, olyan két méter hosszan....

Lassanként elfogy majd a legnagyobb aquarelle-tömböm, lehet, hogy kisebbek mellett így a végére csinálok pár szenet, meglátjuk...

Elég lassan haladok az élménybeszámolómmal, mert minduntalan megmakacsolja magát a blog-szerkesztő, és időnként hosszú szakaszokat ujra kell írnom. Sebaj, a legutóbbi leleplezés úgyis épp jó volt lezárásnak, kerüljön hát új fejezetbe a kolostorba való feljutásom.

Ahogy biztos emlékeztek Mihály, miután egy temetésen megpillantotta egykori barátját, Ervint, vagyis Páter Severinust, felmegy hozzá, egy a regényben nagyon fontos beszélgetésre a kolostorba.

" Egyórai erős hegymászás után felérkeztek a kolostorhoz. Az épületeket erős kőfal vette körül, a falba vágott kis kapu zárva volt."

Ebben az esetben elég pontos az író útleírása, a kolostorhoz valóban egyórányi kemény kapaszkodás után lehet eljutni...

Ez persze csak a kezdet, a via de Consoli-ról kanyarodik fel egy utca, ami a hercegi palotához, a Palazzo Ducale-hoz és a katedrálishoz vezet.

Az alábbi kép a hercegi palota kis udvaráról készült, itt már jó magasan járunk, még a Palazzo dei Consoli is ennyire felülről látszik... A palazzo Ducale elött van egy meredeken felfelé emelkedő terecske, a tér másik oldalán a katedrális. Nem fotoztam le őket, mert annyira pici a tér, hogy nem tudtam rendes képet csinálni egyikről sem. a két épület között pedig  tovább kapaszkodik az út a kis városkapuhoz, azon keresztűl egy hosszú, meredek erdei út következik.

a városkapu..

és ez itt már az erdei út. de itt még egészen az út elején járunk. remélem megismeritek a konzoli palotát, azt a kis jelentéktelen épületet, ami lentről olyan impozánsnak látszott...

és csak emelkedett ,rendületlenül.egyre jobban erősítenem kellett magamban annak a kisvendéglőnek a képét, amit még odalent kinéztem magamnak, visszérkezésem megünepléseképp...

néhány kanyart persze kihagytam a dokumentálásból, mondjuk úgy százat...

mindenesetre a százegyedik után:

Szerintetek is túl proccos, nem? én mindenesetre már megint csalódtam...

Jó, Ausztriába elmenne kolostor kapunak, node UMBRIÁBAN?!!! pedig semmi kétség, jó helyen járok...

Midegy, ezt bukták a srácok, nem sikerült áhitatot éreznem a kapujuk előtt. Ellenben... nem tudom említettem-e, véletlenül volt a kolostor kaputól pár méterre egy kis söröző, afélle pihenőhely kirándulóknak... önjutalmazásból mindig elég jó voltam...

ez persze elég primitív szokás, de nem is tudom hány fotóm van már a saját éttermi és kocsamai fogyasztásaimról(ezeket persze nem raktam fel a blogra..). rosszabb vagyok mint egy német turista.                                                                                         Lezárásnak inkább egy kép a városról ,innen  a kolstor mellől:

Hát ennyi volt Mihály útjának elég pongyola áttekintése. Egy kisebb vagyonból persze meglehetett volna csinálni reál-időben, precízebben, de azt hiszem a munkához ez is elég lessz. Kitudja, otthon, amikor a konkrét könyvön kell majd tünődni, mivé alakul ez a pár nap?

Lassanként követendő szabájnak tünik, hogy ha a világnak egy táján az ott élők szinte térdenállva könyörögnek a valamiért szimpatikussá vállt idegennek -igen,ez most én volnék- nehogy elmenjen ide vagy amoda, mert ott aztán tényleg semmi sincs, evvel szemben ez vagy az a város gyönyörű, akkor mindenképpen meg kell tanácsukat fogadni, csak éppen fordítva: az erősen javasolt helyet messze el kell kerülni, a rém unalmas városkát, mely a vidék lakói szerint max. ha egy órás sétát ér meg, okvetlenül fel kell keresni. Gubbióval én pont így jártam. A szálodai kávéföző kisasszony szerint, Gubbióban aztán tényleg semmi sincs ( szavai alátámasztásaképp hozzátette: "még egy disco sem!" ) menjek inkább Spello-ba vagy Perugia-ba. Hiába magyaráztam, hogy nekem megbizásom van, tehát mindenképp el kell oda jutnom, csak őszinte együttérzéssel és szomorusággal nézett rám... A valóság azonban -és szerencsére- egészen más: itt végre megtaláltam azt az életteliséget,ami Assisiből annyira hiányzott. Egyébként a két város sokban hasonlítana, érintetlenül középkori umbriai hegyi városka mindkettő, de Gubbiót olaszok lakják és használják, mellesleg turisták is megfordulnak ott, Assisit viszont turisták lakják, mellesleg néhány ott élő olasz is akad.

Amúgy sokmindent találtam egészen másképp mint Szerb Antal megírta: " Gubbióba keskenyvágányú motorvonaton kell menni, amely Fosato di Vico és Arezzo közt közlekedik" Ennek bizony nyomát sem láttam. buszok járnak,hajmeresztő hegyi utakon, a fő központ pedig Perugia. Aztán: "Egy óriási, kopár, olasz stílusú hegy oldalában húzódik meg.." -ez talán annak idején így volt, most szép erdő borítja a hegyet, ahogy majd látni fogjátok.

"Az összevissza kanyargó utcák közt középen feltornyosodik egy hihetetlenül magas épület, amiről nem érteni meg, kik és miért építették ennek az istenhátamögötti helynek a közepére. Irdatlan és búskomor középkori felhőkarcoló."

szerintem nem is olyan búskomor...

 inkább impozánsnak mondanám...

"Ez a Palazzo dei Consoli, innen igazgatták a konzulok a kis gubbiói városköztársaságot..."

"Megnézte belülről az óriási műteremre emlékeztető, tátongó Palazzo dei Consolit..."

nem is rossz ötlet, fény is van, hely is akad, kérdés, hogy a város nekem akarja-e adni, pusztán hódolatból...

Néhány sorral az imént idézett szövegrész után: 

"Mihály a katedrálisból kijövet a Via de Consolira kanyarodott be." - ez azért nem ilyen egyszerű, mivel a katedrális, kb két utcával feljebb van. "És csakugyan, mindjárt a harmadik házon ott volt a halottak kapuja. A rendes kapu mellett, a földtől egy méter magasságban, egy keskeny, befalazott, gótikus kapunyílás."

Itt meg kell állnunk egy kicsit. Sajnos egy legendával kevesebb. Amikor az információs irodában megkérdeztem az ott ülő hölgyet, hogy is van ez a dolog a halottak kapujával, széles lesajnáló mosoly terült el az arcán. Az anya a hülyegyerekéhez... "romantikus legenda, fiatalember!" hangzott a kedvesen kioktató válasz. Állítólag mesteremberek házai voltak, a nagykapu a mühely, a kicsi a lakás bejárata volt, a romantika idején ebből kerekedett ki a Szerb Antanál oly központi helyet elfoglaló találkozás helyszine Ervin és Mihály , illetve Ervin és Ulpiusz Éva között. Sebaj, mi azért őrizzük meg ezt a szép hazugságot, és a valóságot ne mondjátok el senkinek!

Csütörtök reggel továbbindultam Ravennából Bolognán, majd Arezzo-n át Assisibe. Persze ez az erősen lerövidített útazás nem követi hűen Mihály útvonalát, inkább úgy választottam meg ezt a négy állomást, hogy azokra a helyszinekre jussak el, ahol  a szerintem a leginkább illusztrálni való események történtek.

"Mihály gyalog érkezett Spellóból Assisibe, felment a város legmagasabb pontjára, a Roccára, meghalgatta egy szép és bölcs olasz kisfiú történelmi magyarázatait, leült az ősi várrom egy falára, órák hosszat nézte az umbriai tájat és boldog volt."

Tulajdonképp ezért a pár sorért indultam neki a fél napos útnak /itt most egy vörös fejjel való dühöngést képzeljetek, az alább következő egész bejegyzést ujra kellett írnom ugyanis, nem mentette a rendszer.../. Átszálások közben megjártam a bolognai Galéria Forni-t, kedvenc kortárs festőim galériáját, ahonnan kb 10 kilónyi albummal tértem vissza, részben vettem őket, részben ajándékba kaptam. Erről remélem még fogok később hosszabban írni, de most babonából csak ennyi... Volt még egy hosszabb várakozásom Arezzo-ban, itt remek ebédet kaptam egy teljesen lokális kisvendéglőben, és persze megnéztem a San Francesco-ban lévő Piero de la Francesca freskókat. Ami a freskófestést illeti, úgytünik, roppant sérülékeny műfaj...a restaurátoroknak viszont remek kihívás. Szegény Piero munkáiból is csupán foltok maradtak, ahogy az Assisi beli Giotto-k is meglehetősen sok helyen sérültek, szineik megfakultak. Ottjártamkor is épp valami monstre restaurálás folyt, bizonyos részekre csak sisakban, kis csoprtokban lehetett bejutni.

Már délután öt felé járt, mikor Assisibe értem, és kivételesen hagytam magam bepalizni egy taxisofőr által, felvitettem magam a lehető leggyorsabban a kis hegyi városba, hogy még legyen időm dolgozni azon a bizonyos Roccán... A városka persze gyönyörű, de túlon túl is az. Érezhetően diszletváros, hotelekkel, vendéglőkkel, valódi lakók azt hiszem nincsenek sokan. Amilyen hamar csak tudtam magam mögött hagytam főellenségeimet, a turistákat ( előbb azért hotelt kellett találnom, ami persze egyáltalán nem volt nehéz, magánházat nehezebb lett volna...) és fölgyalogoltam a már sokat emlegetett erőd romjaihoz, a Roccára. Itt már szerencsére kevesebben voltak, tudtam kicsit dolgozni.

Kaptok fotókat is azért...

Ez a templom itt a San Francesco (umbriában azért van egy pár hasonló nevű...), Cimabue és Giotto freskóival, mellesleg a szent sírjával...

Vissza sétálva a városba megkerestem még egy helyszint, ami Mihály szempontjából érdekes lehet: "A Piazzán, az ősi Minerva-templommal szemközt, ami az első antik templom volt, amelyet Goethe itáliai útjában látott, leült egy kis kávéház elé, vermutot rendelt..."

szerintem a Tiara kiadó nyugodtan beperelhetné Assisi városát, hogy amikor kiküldött illusztrátoruk épp a városban járt, munkálatokkal ronditották el az öszképet... egyszerűen fel vagyok háborodva!

Persze még rengeteget sétálgattam a városban másnap délelőtt is, amig a Peruggiába vivő buszra vártam (Gubbióba ugyanis onnan lehet eljutni) de nem változott meg az az érzésem, hogy valami teljesen kilúgozott, kilakkozott helyen járok, nem egy élő városban. Kaptok még pár fotót, nem biztos, hogy ezekből érződik majd az a fajta "kilakozottság", a valódi életből lerakódó patina a hiánya, amit én ott éreztem.

még ezek a muskátlik is...

jó, azért gyönyörű nem mondom!

Végül pedig egy kép a San Francesco-ról, amit, megintcsak nem tudtam elkapni autó, vagy ember nélkül...

Megvolt tehát az a bizonyos utazás. Nem is tudom, hogy foglaljam össze, annyira sűrű volt és fárasztó.Mivel a négy nap jó részét a fülledt hőségben való utazás tette ki és mindenhova a kora esti órákban jutottam csak el, rajzolni alig maradt időm és erőm, mindössze két pici aquarelle-t csináltam, és pusztán az egyik értékelhető, a másik inkább rögzitése valaminek a későbbiekhez. 

Épp úgy mint Mihály, én is Velencéből indultam el. Egy kora délutáni ufó-vonattal mentem föl Rómából, este fél hét körül már le is pakoltam a kis szálodába és elindultam a "Fondamente Nuove" irányába. Mihály éjszakai bolyongásának a város ezen része a végpontja ugyanis:

"Így bolyongott a sikátorok közt, míg arra nem eszmélt, hogy hajnalodik már, és ő Velence túlsó oldalán van, az Új parton, ahonnan a temető szigetét látni és távolabb a titokzatos szigeteket, köztük a San Francisco in Deserto szigetét, amit egykor a leprások tábora volt, és nagytávol Murano házait."

Eléggé kényelmes ember lévén, úgygondoltam, jó lessz az az új part naplemente idején is...  Azt valahogy már Rómában is úgyéreztem, nem a sikátorok fognak engem érdekelni, inkább láttam magam előtt a hajnali derengésben vízparton álló figurát, mint a sötét sikátorok között bolyongó utast. Ez a selytésem be is igazolódott, tényleg izgalmasabbnak találtam az új részek partját.

Ezek az egymáshoz fixált cölöpök mindenütt ott vannak, valahogy biztos felhasználom majd őket...

A távolban valóban a temető sziget falai...

Azt hiszem ezen a lépcsősoron áll majd Mihály...

Az alábbi rajz a már emlegetett jelentéktelenebb próbálkozás. Mentségemül szolgáljon, hogy a híres "Hahnemühle" papirra még soha életemben nem dolgoztam. Bár ez az eredményen csepett sem látszik, tényleg fantasztikus minősége van. Olyan, mint ha valami rongy szerű anyagra dolgozna az ember, amig nedves, szinte hófehérre visszatörölhető. Azt hiszem, ha hazamegyek, veszek majd nagyobb méreteket is belőle.

Ez már úgy 8-félkilenc körül volt, nem is igazán láttam már szineket, úgyhogy visszavonultam a szálodába lepakolni, és még kb éjfélig kószáltam a városban.

Erről az éjszakai sétáról nem fotóztam, mert eléggé sötét volt, nem lett volna sok értelme.

Ez a kép még egy egész világos pontról készült, a Sóhalyok Hídjáról... Mihály sikátoraiban eddigre már egészen sötét volt.

Persze napokat maradhattam volna még, ez nem kérdéses, de ez az út most másról szólt. Azért még mielőtt tovább utaztam volna Ravennába, másnap délelőtt átverekedtem magam a rémes turistákon, hogy legalább a San Marco-t lássam. Közben, és az út további részében még sokszor különböző akcióterveken tünődtem, a videokamerás-fagylaltos, "italia" és "venezia" pólós hordák visszaszoritására. A legkevésbbé radikális verzió, egy naponkénti elkülönítés volna: az utazók, valami teszt, vagy agyfunkciók orvosi vizsgálata alapján alfa, béta, epszilon tipusú belépő kártyákat kapnának. Itt meg kell jegyeznem: a helyesírás semmiképpen nem tartozna a kritériumok közé... Epszilon-kártyával mondjuk hétfőn és szerdán lehetne bejutni a Szent-Márk térre, ilyenkor korlátlan létszámmal, ugysem látnak az egészből semmit. Béta-igazolvánnyal kedden, csütörtökön és szombaton lehetne belépni, egyszerre mondjuk akár kétszáz ember is lézenghetne a templomban és az előtte elnyúló, gyönyörű téren, nézhetné meg békés magábafordulással a Palazzo Ducale patinás árkádjait. Szerintem ide tartoznék én is. A maradék két nap a kutatóké, mű-és építészettörténészeké lenne és talán a szerzeteseké...

Egyenlőre azonban nem ez a helyzet. Sem a templomból, sem a térből nem láttam szinte semmit, annyira tele volt emberekkel, jórészt az elsőként ecsetelt kaszt képviselőiből. A dologban az az elképesztő, hogy az ilyenfajta turisták, ténylegesen nem látnak semmit a körülöttük lévő dolgokból, mert az épp aktális videófelvétellel vannak elfoglalva. Gondolom otthon aztán leülnek a plazmatévé elé, és boldogan, a rácsodálkozás örömével végignézik, mit nem néztek meg,amikor éppenséggel a helyszinen jártak...

Mindenkitől elnézést kérek az iménti, kultur-fasisztoid megjegyzésekért, talán késő ősszel kellett volna utaznom... de nem így alakult, ugyhogy gyerünk tovább Ravennába !

A városba, mely egyébként meglehetős csalódás volt, mert gyakorlatilag teljesen érdektelen. Ez persze nem igaz a három világhirű templomára, amiből nekem sajnos csak kettőt sikerült megnéznem. Ez megint a kései megérkezés miatt van, este héttől ugyanis zárják őket. Igy maradt ki a San Appollinare Nuovo, viszont a San Vitale és a Galla Placidia kápolna ugyanabban a templomkertben található, igy őket láttam. Mihály mélyen megrendül a San Vitale mozaikjaitól, amik furamód rám nem különösebben hatottak, egészen furcsa állapotba kerültem viszont a Galla Placidia mauzóleumban. Az egykori császárnő nyughelye valami egészen meginditóan intim, és megható épület. Lehet, hogy épp valami nőies finomság nyilvánul meg benne, közvetlenül az uralkodónő személyisége, hiszen sajátmaga éppítette önmagának. Lefotózni ezt a kedves kisugárzást egyszerüen lehetetlen. Próbálkoztam vele, de inkább nézzetek utánna, az enyémnél lényegesen jobb fotókat találtok. Az egyenlő szárú kereszt alaprajzú, egészen pici épületnek részben a gyönyörű mozaikjai érintik meg az embert, részben az egészen eredeti fényviszonyok: mind a San Vitale mind a Galla Placidia ablakaiba vékonyra vágott márványlapokat tettek az épitők, ez már a nagyobbik templomnál is, de a kis sírkápolnánál különösen valami túlvilági derengéssel vonja be a templomteret. Tény az, hogy -bár kissé szégyelem, lehet, hogy a kánikula, meg az egésznapos lökdösődés, nem tudom- ott a római császárkor stikusát idéző mozaikok között, a márványlapok derengésében, majdnem elsirtam magam. Mint kiskoromban a mellettem ülő néni az E.T.-n... 

és Mihály kedvéért néhány kép a San Vitale-ról...

nem tudtam kivárni, hogy valaki ne fotózzon épp, annyira közel volt a záróra...

kedves olvasóim, most rövid időre megszakítom adásomat, este negyed kilenc van ugyanis, végre elmult a hőség, az éléskamra meg üres. Ha szerencsém van, még épp nyitva találom a spar-t..! folyt.köv.

Íme a két tegnapi rajz. Az első még délelőtt készült, a Garibaldi szobortól látjuk a Villa Pamphili parkját, a második a szokásos napi hőség levonulása után magában a parkban. A kőfal amit láttok a parkal határos Via Aurelia Antica fala, hasonlóan a Via Appia Antica-hoz az eredeti antik út nyomvonalán húzódik, de itt sajnos nem maradt meg sehol az eredeti burkolat, ezért ezt az utat nem fotóztam le külön.

ezt egy kicsit túl konkrétnak találom, rengeteg a részlet. olyan picit mint a régebbi munkáim, azt hiszem. A második szerintem nagyvonalúbb lett...

Talán úgytünik nektek, hogy mániákusan szeretek elköszönni, de nem, csupán az események hozzák úgy, hogy már megint nem fogok írni, kb. szombat-vasárnapig. Nagyjából másfél óra múlva indulok ugyanis a már oly sokat emlegetett útra, Mihály nyomában. Ez idő alatt a moleskinembe fogok jegyezgetni, csinálok pár aquarelle-t és persze fotózok. Velencéről, Ravennáról, Assisitől és Gubbioról biztos kaptok majd beszámolót, ha a pénzem engedi megpróbálok Siennaba is eljutni, de erre nem sok esélyt látok, majd meglátjuk... Segitségűl kölcsönvettem az Akadémia könyvtárából egy Toscana-Umbria utikönyvet (ez volt az egyetlen magyarnyelvű ), van továbbá egy 1909-es kiadású francia nyelvű Baedeker-em, Tizitől kaptam, remélem még aktuális... mindenesetre az ódon városok központjai remélhetően még ugyanúgy állnak mint akkortájt...  A hétvégi viszlát mindenkinek!

Szóval ma reggel a két lány beült Tizi barátnője, Luciana mögé az autóba és elvonultak a reptérre... Talán említettem már, mennyire utálom az érzelgősködést, de azért most kicsit üresebb lett a lakás... Persze ez csak részben igaz, hiszen így megint tudok dolgozni, de akkor is nagyon vidám tíz nap volt! Emmán állati sokat lehet nevetni, mert nagyon vicces dolgokat mond, és íszonyú akaratos. Az az érzésem, talán rendező lessz, vagy kiképzőtiszt, mert folyamatosan rendelkezik: "papa ide tükő!!" -ez azt jelenti, hogy odaüljek, a "tükő" saját találmány, a leülést és az ülő alkalmatosságokat jelenti- vagy "szék ide még még!" - itt négy széket kellett számomra azóta is ismeretlen okból egymás mellé rakni. A legkedvesebb játéka, amit kb 1-másfál órán kersztül játszottunk, a római rokonoktól frissen kapott baba vigasztalása volt: "Semmi baj bimbim, semmi baj" -kellett nagy átéléssel mondanom, vállamra véve a nem különösebben szimpatikus rongybabát, Emma eközben egésszen élethűen szinkron-sírt. A "bimbim megint csak saját szó, és a gyerekeket, gyereket jelenti. Az jutott eszembe, hogy a legutóbbi emmás-képeken igazságtalanul nem volt ott a Tizi, csak én. Persze, hiszen ő fotózott. Most úgy gondoltam, hogy a csalládi tíznap lezárásaként fölteszek pár képet, amin együtt vannak. Megintcsak ugyanaz a körhinta, csak egy héttel később... a szerencsére 5 kör után végre megunta...

ez itt még az én kezem. a következő képen Emma észrevette a körhinta szélén álló mamáját...

igen nagy az öröm...

és itt már a két lány...

Ez volt tehát a családi tudósítás, de a munka megy tovább, este már vissza is mentem a multkori témámhoz, szerintem az első a jobb...

Holnap még megpróbálok rajzolni valamit, de kedden indul az "Utas és holdvilág"...

Ma lementek a lányok Nápolyba Tizi unokatestvérével, nemsokára érkeznek. Én addig befejeztem két illusztrációt, meg fölsétáltam a Spanyol Lépcsőhöz, találtam ott ugyanis egy izgalamas  hullámvasút szerű utcát még a multkor. Ezt a témát abszolút a lányok ittlétének köszönhetem, ha ugyanis nem jönnek, merő ellensznobizmusból jó messzire elkerültem volna ezt a megaturista részét Rómának...

szokásos megjegyzés: bekékült a dög, valójában sokkal szebbek a szinek.

Elvileg ugyan  szakmainak szántam ezt a blogot, de már ennek az utazásnak a megközelítése is ennél szabájtalanabbra sikerült, úgyhogy ezt a családi beszámolót is engedélyezem most magamnak...

Az egész onnan indul, hogy tegnap, szerdán késő este Tizi és Emma leszállt a Stazione Trastevere nevű római pályaudvaron a reptéri vonatról. Emma arcán udvarias félmosolyt láttam ("valahonnan ismerlek, amig eszembe nem jut, hogy honnan, ebből a távolságtartó kedvességből túl nagy baj nem lehet...")... Mindenesetre, szerencsére kb 10 percel később leesett neki, mert miközben gyalog befelé sétáltunk a városba, egyszercsak hátrafordult a babakocsijából és mint aki azt mondja, "jaj, hát neharagudj, mostanáig a nyelvem hegyén volt...", jelentőségteljesen azt mondta, "Papa..!". Azóta emlékszik...

Ma fölsétáltunk a Villa Borghese-be, az itt épp olyan mint nekünk a Városliget, avval a különbséggel, hogy ebben az óriási parkban mindenfelé elszórva nagyon komoly Múzeumok találhatók különböző reneszánsz és barokk villákban-kastélyokban. Azt még multkorában megfigyeltem, hogy van itt egy körhinta, persze iszonyúan ronda, és teljesen elképesztő járművek vannak egymásmellé rakva, a legkülönfélébb sikerfilmekből, de arra gondoltam Emmának biztos tetszene. Hát ezt nagyon eltaláltam... első felülésre 6 kört kellett végigmenni, Emma önkivületi állapotban egyszerre kormányzott az általa kiválasztott topolino mindkét kormányával (az ilyen játékokban mindkét oldalon van kormánykerék, ha már elfelejtettétek volna...), közben időnként, amolyan csatakiáltásként az "Emma vezet körbe-körbe!!", családilag már jól ismert rigmust ismételgette. A hatogik kör után, amikor nekem már enyhe hányingerem volt inditványoztam a szembelévő fagyizót, így sem volt könnyű kiimádkozni a kocsijából...

Nos, kb így végződött az első turnus, eztán jött nagy nehezen a fagyizó...

elnézést a hülye pofákért, de állati veszélyes dolog egy ekkora fagylalt...

állandóan attól kellett tartani, hogy az egész a földön, vagy valamelyikünk ölében landol...

az alábbi könnyek épp annak szólnak, hogy elővigyázatosságból levettük a fagyi felét. Ez olyan valakinek aki állandóan azt ismételgeti "Emma egyedül!" súlyos beavatkozásnak tünhet ...

A körhintát végig nem felejtette el, az egész fagyizás alatt mutogatott a ringlispiel irányába "még, még!" felszólitással. következett még 6 kör...

A második hatos után én má' tényleg majdnem hánytam, úgyhogy leszédelegtünk a topolino-ról, és hazabotorkáltunk...

/a képek mobillal készültek, a Tizi és én csináltuk őket./

Néha előfordul, hogy az ember nem veszi észre azt ami a legkénzenfekvőbb lenne, épp az orra előtt van a megoldás... Ma plédául tettem egy hatalmas kört,kb két órásat, majd már éppen csak haza nem értem, amikor megpillantottam a mai nap témáját.

Persze megint nem látszanak a szinek, pedig vannak, lilák, okkerek, terakotta, miegymás...

Egyébként a most következő kb. két és fél hétben kicsit ritkábban fogok jelentkezni, mert holnaptól tíz napig itt lessz Tizi és Emma, utánna pedig bejárom -ahogy már igértem- az "Utas és holdvilág főbb helyszineit. De azért néha teszek majd fel rajzokat, meg a két lányról is kaptok azért képeket, csak még nem tudom milyen sűrűn...