Elvileg a soron következő bejegyzés már napok óta publikálva lenne, és saját kiállításom néhány képét, illetve érdekességképp, munka közbeni fotóját tartalmazná, ám az élet közbeszólt. A KOGART meghívására ugyanis Budapesten járt a kortárs olasz festészet egyik legnagyobb, európai léptékkel mérve is legjelentősebb alakja, Alessandro Papetti. Méltatásául had jegyezzek meg annyit, hogy az ez évi Velencei Biennálé-n az olasz és a kubai pavilon kiállítója, és hogy legutóbb megjelent albumának tanulmányát az az Achille Bonito Oliva írta, akit az egész kortárs műtörténet írás egyik legnagyobb alakjaként tisztel. Ez a találkozás végre módot ad nekem arra is, hogy a blog rövid leírásában szereplő vállalásomat - nevezetesen, hogy saját munkáimon kívül, legkedvesebb kollégáimat is bemutatom, ha épp mód és alkalom nyílik rá - végre első alkalommal teljesítsem.
Alessandro-val kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy személyes útkereséseim, egész pontosan, a grafikáról a festésre való áttérés, illetve az ezzel együtt járó tematikai váltás egyik legfontosabb előidézője volt a munkásságával való találkozás. Ez abban az időben történt, mikor párizsi útjaim évente többszöri rendszerességgel ismétlődtek, és minden egyes alkalommal katalógusokkal, albumokkal tértem haza, olyan művészek munkáiról, akik az akkoriban bennem munkáló kérdésekre a legpontosabb választ adták. Ez kicsit így megfogalmazva fellengzősnek tűnik talán, de igazából pusztán arról van szó, hogy először kb. 8 évnyi rézkarcolás után, kezdtem érezni a műfaj határait, mind technikai értelemben, mind saját művészi továbbfejlődésemet illetően. Mi a fenét csináljon magával az a művész, akinek zsigeri kötődései vannak az európai művészet nagy avantgarde forradalmát megelőző művekhez, ugyanakkor meglehetősen nehezen tudja magát elhelyezni a ma jellemző média-művészeti, konceptuális, stb. környezetben? Erre a kérdésre találtam többeken - mint például Csernus Tibor - keresztül azt a választ, hogy újra kell értelmezni az európai festészet figuratív, leíró hagyományát, tekintetbe véve azt, hogy gyakorlatilag ebben a szakmában már szinte mindent megcsináltak, és annak az ellenkezőjét is. Ezt a tényt azonban nem elbátortalanító tényezőként, épp ellenkezőleg, lelkesítő erőnek tekintem. Hiszen a hasonló alkatú művész, aki dafke az őt körülvevő valóságot szeretné megfogalmazni vászonra, papírra, rézlemezre, litográf kőre, vagy nem is tudom mire, személyes alkatától függően bármelyik stílus korszakot tekintheti kiindulási alapnak saját útjához. Csernus egészen direkten utalt egy egész periódusában Caravaggio-ra, Lucien Freud kapcsolódását sem nehéz felfedezni Schiele művészetéhez, és a sort még folytathatnám, de ez a bevezető már így is kissé hosszúra nyúlt...
Elég az hozzá, hogy valamikor a 90es évek végén, a Pompidou központ közelében véletlenül betévedtem egy galériába, ahonnan aztán alig bírtam kijönni, mindenesetre a galeristától sikerült elkunyerálnom az utolsó nála lévő katalógust az ott kiállító művészről. Hatalmas vásznakat láttam, nagyjából monokróm technikával megfestve. a képek tengerjáró hajók építését ábrázolták, valami egészen expresszív fogalmazással, széles alapozó ecsettel a vászonra hajigált gesztusokból álltak össze a képek, amelyek teljesen absztrakt foltokból, energikus suhhintásokból épültek föl, és kész állapotukban pontos, ugyanakkor elképesztő atmoszférájú lenyomatai voltak az ábrázolt témának. Illusztrációként íme az akkor zsákmányolt album borítója, és egy belső oldal.
Az eztán következő években elkezdtem gyűjteni Alessandro albumait, többet találtam a Rue de Seine, vagyis Szajna utcában található művészeti könyvesboltban, a Librairie Fischbacher-ben. Csak ajánlani tudom a helyet, mindenkinek, akit a kortárs művészet tendenciái érdekelnek. Alább közreadok néhány képet Alessandro Papetti munkáiról, hogy lássátok, mégis ki látogatta meg a magyar fővárost. Nekem mindenképp revelatív volt részben a technikai nagyvonalúság, részben annak felismerése, hogy az épített környezet és azon belül az eredetileg pusztán funkcionális céllal épített terek,térkomplexumok, épületek, milyen sajátos többlet jelentést, szinte misztikumot hordoznak magukban. Minderről persze már írtam a weboldalamon is, egyéb fórumokon is elmondtam, ha épp kérdezték, de Alessandro látogatása kapcsán muszáj voltam még egyszer megjegyezni.
Akármeddig folytathatnám még a képek posztolását, rengeteget mentettem le a gépemre, de inkább nézzetek utána, sok mindent lehet tőle találni a neten. Inkább mesélek röviden személyes érzéseimről a művésszel kapcsolatban, most hogy már eltöltöttünk pár napot sétálgatva, témát keresve és hogy a műtermemet is megmutathattam neki.
Az első dolog, ami talán picit meglepő volt számomra, hogy egy egészen kis növésű emberről van szó. Bemutatkozásunkkor a KOGART Galériában az volt az első gondolatom, milyen fura, hogy ez az ember kb fele akkora, mint én, ugyanakkor egész kamion-oldalnyi olajakat fest, evvel ellentétben én 16 évig félívnél nem nagyobb rézlemezekkel babráltam... A másik lényeges hatás, a teljesen természetes, szinte egyszerű személyisége volt. Gyakran érzem úgy, hogy mi itt Közép-Európában, talán a hosszú elzártságunkból adódóan mindig túlgondoljuk a dolgokat, rettegünk attól, vajon éppen a jó úton járunk-e, nem épp ilyenebb-olyanabb dolgokat kéne csinálnunk. Magyarán állandó problémáink vannak saját önazonosságunkkal. Számomra üdítően hatott az a póztalan, allűrök nélküli egyszerűség, ahogy ezt az embert mozogni láttam. Azt hiszem érthetőbbé vállt számomra, hogy képeinek gesztusaiban semmilyen keresettség sincsen ( más kérdés a személyes manír, aminek veszélye minden művészre les, és amit időről időre le kell magunkról vetkőzni...) a megfestett témák egyszerűen megtetszettek neki, lefestette őket, ennyi. Mondhatnám egyfajta önigazolást láttam őbenne, én is pusztán hagyom, hogy ami velem szembejön, hasson rám, remélve, hogy magamon átöblögetve, többlet tartalommal ruházódik majd fel az adott téma. Persze meglehet, hogy teljesen félreértettem az ő motivációit, noha kivételes szerencsémre idegen nyelvként ő is franciául beszél elég jól, de az mindenképpen igaz, hogy hasonlóan az annak idején Csernusnál tett látogatásokhoz, Alessandro esetében is összeállt valami bennem az egész életművel kapcsolatban, amit nagyon nehezen értettem volna meg pusztán az albumait lapozgatva. Lehet hogy értelmesen mindezt megfogalmazni majd csak később tudom...
Végezetül néhány kép Laura-val, feleségével nálam tett látogatásukról, az aztán Szentendrén tett kirándulásunkról, ahova Tizi is velünk jött (azt hiszem jól érezte egymással magát a három olasz, nekem mindenesetre nagy segítség volt...)
Azért azt nem mondanám, hogy semmi abszurd sincs abban, amikor olyas valaki ácsorog az ember műtermében, akinek a katalógusai évek óta a zongora tetején halmozódnak, és akire gyakran hivatkozom is "szakmázás" közben (értsd: nem feltétlenül józan állapotban, akár vendéglátó ipari egységben, más festőkkel,grafikusokkal való heves vita közepette...)
Olaszok egymásközt...
tényleg hideg volt,no...
..és végül a másnapi téma gyűjtésről az egykori budafoki papírgyárban, ahova én csak elkísértem őket, a szervezés Noémi érdeme, a KOGART Galériából, a romos csarnonkokat mindenesetre négyesben jártuk be... (el ne felejtsem: köszönet Fantha György úrnak, aki végig kalauzolt bennünket!)
munka közben...